Sírjában forgolódik a román diktátor.

Életében látta, tudta, hitte, hogy ő a nemzet vörös császára, Istene, a Nép Legszeretettebb Fia. Ő volt - nem is csak lakájszájból értelmezhetően - a Kárpátok Géniusza. Az új, lassan megnyugvó, civilizálttá váló Európában egy diktátornak fennmaradni, mi több, némely téren presztízzsel bírni - ez bizony tehetségre vall. Igaz, csókos partner mindig akad a hasonszőrűek között, akikkel kultúrember csak összerándult gyomorral parolázik, de két vezér közös mosolyfotója mindig jól mutat a kormánysajtók címoldalán. Aztán meg ott van ugye a nullára gyalult államadósság, amire már komolyabb nemzetközi körök is csettintenek; hogyan sikerült, az már belpolitika. Utóbbi, ha nem is éppen dicséretes, de megnyugtató a földrészről nézve: közbiztonság, teljes foglalkoztatottság, satuban tartott belbéke. Utóbbihoz ott volt a Szeku, közvetlen családi irányítás alatt. Jól jövedelmező hűséget vállaló lakájok langymeleg köre sugallta a biztonságot. A jól felépített Rendszerét. Zenghette minden, ahogy a csövön kifér, az Aranykort. Volt tehát, amire jogosan lehetett büszke életében.

A sírjába mártírként vonulhatott. Hogyne, falhoz állították Őt, az elveiért elkötelezettet, a boldog jövő látnokát és építőjét. Per, ítélet nélkül végeztek vele névtelen senkik, bemocskolva a Törvényt, melyet Ő íratott. Mártíromság-érzetét csak erősítette a sírjára koszorút hordó nénikék látványa. Ha van önelégült halott, ő az lehetett.

Most meg forgolódik a sírjában. Az amúgy sem szeretett szomszédban felnőtt egy versenytárs. Szektavezért megszégyenítő rajongás hangos hívei oldaláról; ellenzéke, ha van is, szégyenpadon szorong némán. Szigorú államférfiak morognak ugyan, de tompítja a morgást a zajosan hirdetett harc az államadósság ellen. Meg a szabadságért. Mindenkivel szembe menve, világsajtót tematizálva, és mesteri kommunikációval mégis immunitását megőrizve. Úgy rázza le magáról a terhes demokráciát, mint kutya a kullancsot. Sikamlós angolna, nincs fogás rajta. Ellenségei hullanak, csodálói szaporodnak. Képünkbe röhög. Ő a Pannon Géniusz.

Pirulhat Ceausescu.

Fiatalokról szólt Kövér László

Nem várt sokáig az Országgyűlés feje, a Fiatal Demokraták Sz. első tagja, hogy a fiatal demokratákat nemzetellenségnek kiáltsa ki. Polgárháborús törekvésnek nevezte az értelmiségi ifjak számonkérő felolvasását saját II. Kongresszusi programjából. Különös módon ez, a pártszékház kukájából előkerült programfüzet követelési pontjaival teljes összhangban volt a tüntetők által kiaggatott, ákombákomos jelszavakkal. Nem véletlenül került szemétre a füzetecske, nem véletlenül fulladt káromláskoncertbe a felolvasás. A spontán megjelent, átlag hetvenes fiataldemokrata pártvédők súlyos és méretes, közpénzből profi nyomdában spontán előállított óriástranszparensük, bikanyakú önkénteseik és idomított igazuk védelmében tették dolgukat.

A magyar parlament első embere ezeket a kissé nyúzott, kissé szakadt, részben gyermekkorú tüntetőket a nemzetközi nagytőke, a kimondottan magyarellenes bankvilág ügynökeiként kezeli. Ha ez így igaz, megjelenésük alapján feltehetően díjazásukat utólag fogják megkapni... Igaz is, vajon a mostani Március mennyit ígér a Vezér élő díszlete tagjainak? A múltkori kétezer Tündérországban elinflálódott. Ezek a fiatalok nagy valószínűséggel nem mennek át oda is háttérnek, bár a híradók kamerája előtt nevetgélve könnyű zsebpénzről akkor nyilatkozók sem tűntek penge pártkatonáknak. Siettek egyet sörözni.
Vajon népi kétharmados Hurálunk elnöke miért szereti jobban az első SMS-re mozduló vagy kis költséggel megvásárolható ifjakat? Csakugyan ők a nemzet jövőjének letéteményesei? Őbennük van a szunnyadó zsenialitás, a leendő nagy egyéniség, a kirobbanó innováció? Vagy nem emiatt szereti őket?

Az is lehet, hogy Kövér mindnyájukat, mindnyájunkat egyformán szereti, csak másként mutatja ki. Hiszen ő a nemzeti megbékélés, egyenlősdi őre. Ő az (állampolgári értelemben) összmagyarság mindennapos jó közérzetének, nyugodt álmának vigyázója. Ő kell mederben tartsa a törvénykezés mindenki számára igazságos működését, hogy deklarált célját, a szilárd egységet megteremtse.

Kár, hogy néha rosszul fejezi ki magát. Valami miatt most is előjött a Bajnai-reflex. Fészkes fenébe küldte a tüntetés kapcsán az otthon vacsorázó felebarátját. Ki érti ezt? Jó, hogy az elcsépelt libák kimaradtak.

Eszébe juthatott a régi mondás: Ha már liba, legyen Kövér...